Kevés olyan dolog van az életemben, amiről (szinte) biztosan tudom, hogy honnan ered. Az egyik a gyógynövények ismerete és gyűjtésének igénye. Anyai nagymamám, miskolcimama révén gyerekkorunkban volt alkalmunk belekóstolni az erdei népek életébe. Rendszeresen kijárunk Perecesre, ahol ő minden zugot ismert, tudta mikor érik, melyik bokron található az, amiért éppen megyünk. Tudta, hogy az ösvényről itt és itt letérve a mögött a fa mögött szokott lenni tinóru, és hol a legjobb a szeder.
A hangyabolyba nyálas fűszálat dugott, és megvárta, hogy a hangyák összecsípjék, majd lenyalta. Kezét-lábát meg néha megcsapkodta csalánnal ...
Otthon pedig, sárga, papír kávésdobozokban (Julius Meinl?) tartotta a szárított növényeket, és adagolta, kinek mi kellett. Ha fájt a torkunk vagy lázasak voltunk, kotyvasztott egy teát, és meg kellett inni. Néha rosszízű volt (ma már tudom, hogy az ezerjófű az), néha pedig olyan finom, hogy ha nekem is sikerül olyat főznöm, mindig boldog vagyok (leginkább a csipke-bodza-hárs-menta kombó az, igazi citrommal és mézzel).
Innen jön, hogy nem boltban veszem a gyógynövény alapanyagokat, hanem magamnak gyűjtöm. Ma éppen galagonyát ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése