... és mikor már mindenki elhelyezkedett a fekhelyén, Korr halkan, hogy az őrök nehogy meghallják, megszólalt:
Ma a Gaigart kardmesteréről fogok beszélni nektek.
Mindenki szerette ezt a történetet. Régi emlékeket hozott felszínre, az idősebbeknél a gyerekkort, amikor Korr nagyapja mesélte ugyanezt a történentet, egy szebb kor végéről, mielőtt a nagy sötétség elkezdődött volna - amiről már senki sem tudta, mióta tart ...
A pusztaság közepén, azt beszélik, van egy kert. A régiek úgy hívták, Gaigart - a föld kertje. Valaha minden Gaigart része volt, az egész földkorong. Óriási tölgyfák és nőttek a kertben, és a tisztásokon rengeteg gyöngyvirág virított. Ma már senki nem tudja, mikor kezdődött, de egyszer valaki egy részt kisajátított a nagy kertből, és azt mondta, ez az övé. A tölgyfa ami ott nő, az övé, a gyöngyvirág, ami ott nő, az övé. A többiek folytatták, mindenki részt követelt magának a kertből, és azt mondta, az az övé. Ekkor kezdődött el az emberek átalakulása - bár mind nagyon különbözőnek gondolták magukat, valójában nagyon is egyforma módon alacsonyodtak le nem is az állatok szintjére, mert az állat csak azt veszi el, amire szüksége van - azt mondják, olyanok voltak, mint a vírusok - bár ma már senki nem tudja mi az, nyilván valami démonok lehettek. Gaigart egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már senki nem tudta pontosan, hogy az utolsó, még érintetlen rész hol található.
A kiszakított részeken az emberek persze nem tudták folytatni azt, ami a nagy kertben magától működött, így egyik a másik után sorvadt el, az ember-démonok pedig egyre lejjebb és lejjebb züllöttek, egyre kifinomultabb módszerekkel próbálták kiszipolyozni a föld még megmaradt erejét. De a tölgyfa csenevész maradt, a gyöngyvirág nem virágzott, mert az ember türelme kevés volt. Ami fát ültetett, már következő évben vágni akarta, ami virágot ültetett, már abban az évben élvezni akarta.
Korr itt egy kis szünetet tartott és körülnézett, fülelt. A beszűrődő fény alig világította meg az éhes arcokat, de Korr így is látta, hogy senki sem alszik, mindenki a történetre figyel. Ezerszer hallották már, minden szavát ismerték, még a legfiatalabbak is, csak a két új gyerek, Ín és Omm nem hallotta még - legalábbis nem tőle. Anyjuktól nyilván ők is hallották már a Gaigart történetét, hogy sorvasztotta el az ember a földet, hogy fogyasztotta el a fákat és a virágokat, és hogy miért kell olyan keserves munkával előteremteni mindent ...
Nem, a miértre soha sem volt válasz. Az ő táborukban a miértre nem volt válasz. Csak a remény volt, hogy a történet igaz, hogy a kardmester most is vár két gyerekre, hogy átadja tudását, és visszahódítsák a kertet. Korr Ínre és Omra nézett, és folytatta a történetet.
Gaigart közepén, vagy a szélén, senki sem tudja, hol, a régi kert utolsó kis darabkájában minden a régi volt, a tölgyfák nagyra nőttek és a tisztásokon rengeteg gyöngyvirág virított. Egy napon két gyeremek érkezett a kertbe, ők maguk sem tudák, hogy jutottak el idáig. Nem emlékeztek már, mióta voltak úton, nem tudták megmondani, merre kellene hazamenniük - bár az hogy haza számukra is csak egy sötét, ágyakkal telezsúfolt épületet jelentett, mint mindannyiunknak. Egy ilyen helyről sikerült megszökniük, mikor a felügyelők egy új gyöngyvirág-lelőhely után kutatva szem elől tévesztették őket. Senki nem kereste őket. Sokan szöktek meg, de a legtöbben visszatértek, hiszen nem volt hova menni, mindenhol pusztaság, a pusztaságon túl az ellenség - akik ugyanazt csinálták, mint az itteniek - tölgyfát és gyöngyvirágot kerestek az egyre kimerülő földeken.
A két gyermek, egy fiú és egy lány, két öreg emberre bukkant a kertben, akik egy kis házikóban éldegéltek. Azt mondták, ők ugyanígy érkeztek valaha, és egyetlen feladatuk, hogy őrizzék a kaput. Amíg ők itt vannak, senki nem taláhatja meg az utolsó kis kertet, csak az új őrök - két gyermek.
Mi ez a hely? - kérdezték a gyerekek, és az öregek válaszolták: Ez az utolsó kert.
Kié a kert? - kérdezték a gyerekek, és az öregek választolák: Mindenkié és senkié. A kardmesteré.
Ki a kardmester? - kérdezték a gyerekek, és az öregek válaszolták: Két neve van:Palindrome és Emordnilap.
Korr nézte, ahogy a hallgatók szájukkal némán formálják ugyanezeket a szavakat, ez volt a hitvallásuk, ez volt az egyetlen fogódzójuk ebben az értelmetlen világban.
Palindrome és Emordnilap - mit jelent ez? - kérdezték a gyerekek, és az öregek válaszolták:
Ami volt, az újra lesz majd, az önmagába visszatérő körforgás, Gaigart feltámadása.
Mit akar a kardmester? - kérdezték a gyerekek, és az öregek válaszolták: A kardmester célja Gaigart egyesítése, a nagy kert visszahódítása, hogy minden ...
Ekkor fény vakította el a hálóban felvőket, visító sziréna hangja töltötte be a levegőt, őrök tépték fel az ajtókat és egyenesen Korr fekhelye felé rohantak. Mindenki rémülten menekült az útjukból, bár tudták, hiába viszik el Korrt, nekik sem lesz egy ideig nyugtuk - a Gaigart kardmesterét emlegeni nagy bűn volt - legalábbis őrzőik szemében. Korr erőtlenül védekezett, hamar megadta magát sorsának, és még egy mosolyra is futotta erejéből, mikor szeme sarkából meglátta, hogy a nagy tülekedésben Ín és Omm az ajtón kisurranva a kerítés felé vesz az irányt. Korr megnyugodott ... ami volt, az újra lesz, van még remény Gaigart feltámadására.
